„Egyszer azt mondta nekem valaki, hogy írni veszélyes, mert nincs rá garancia, hogy a szavaidat ugyanolyan hangulatban olvassák majd, mint amilyenben leírtad őket.”

/Jojo Moyes – Az utolsó szerelmes levél/



2015. március 25., szerda

A.M. Aranth - Cleadur - Dobszó a ködben

Amy Soleil élete nem egyszerű. Nem elég a kamaszkor nehézségeivel vívott, nyomasztó állóháború, az is megkeseríti életét, hogy szinte évente új városba költöznek, új iskolákban kell bizonyítania. Viszont azzal, hogy nem elég talpraesett, senki sem vádolhatja: amikor valami titokkal vagy rejtéllyel találkozik, azonnal fejest veti magát a megfejtésébe. Moonshadow viszont, ahol idén kikötöttek, igazán különleges hely: az iskola ódon kastélyra emlékeztet, szinte mindig fenyegető köd gomolyog csipkés tornyai között, a portás kardot visel, az igazgató leginkább egy hatalmas, fekete pókra emlékeztet, eltűnik egy közkedvelt tanár… Sőt, még Amy szülei és nővére is máshogy emlékszik a múltra, mint ahogy az megtörtént, furcsa, sosem volt eseményekről és ismeretlen helyekről beszélnek. De legnagyobb örömére a lány hamar egy zenekar dobfelszerelése mögött találja magát, és végre bandájával a vágyott hírnév közelébe jut. Amikor ijesztő, kék köpenybe burkolózó emberek kezdenek ólálkodni az iskola körül, akiknek valahogyan minden titokhoz közük van, Amy pedig rálel saját magára egy közösségi oldalon, újdonsült barátaival kockázatos nyomozásba kezd, hogy megtalálja az egyre sokasodó rejtélyek kulcsát… amíg még lehet.
Bizony, Amy Soleil élete egyáltalán nem egyszerű.


Végre én is elolvashattam A Holdárnyék sorozat első kötetét, viszonylag hamar, három nap alatt. A történettel nagyrészt meg voltam elégedve: A Moonshadow rejtélyes, köd-borította iskolájába új testvérpár érkezik: Amy és Gary. A fiatalok hamar új barátra találnak Lea, Will és Jerry személyében, és hasonló zenei ízlésüket felfedezvén rockbandát alapítanak - már az első napon. Ezt egy kicsit furcsának találtam, hogy ilyen gyorsan belevágtunk a közepébe, és csak kapkodtam a fejem, hogy megjegyezzem a neveket. Nade ahogyan a történet folyatódik (és lassul) megismerjük az ikrek nővérét Ashely-t, aki egy szimpatikus, vidám karakter, a szigorú, tekintélyt követelő igazgató urat, akinek a fekete köpenyéről rögtön Piton professzor ugrott be, és annak ellenére, hogy milyen negatívnak tűnhetne a karaktere mindig körbelengte valamiféle együttérzés a diákok felé, amitől nekem végig szimpatikus maradt. Sőt szinte vártam, hogy feltűnjön a köpenyének ismerős susogása az iskola falai között!
Ahogyan a fülszöveg is szemlélteti a történet úgy kezdődik, hogy az irodalomtanár rejtélyes körülmények között eltűnik, ami persze rögtön felkelti a fiatalok kíváncsiságát. És nemcsak ez. Amy és Gary egyre furcsábbnak találja szülei viselkedését, akik teljesen másképpen emlékeznek az elmúlt helyekre, ahol éltek, olyan információk csúsznak ki a szájukon, amikre a fiatalok nem is emlékeznek, ráadásul nagybácsikájuk is igencsak furcsán viselkedik a szülinapjukon. Így hát a diákok lelkes nyomozásba kezdenek az ügyet illetően. A nyomozás mellet azért még sok időt töltenek a zenekarral is, ami nagyon sikeresnek tűnik. Ezek alapján úgy tűnhet, hogy a fiatalok a kamaszok átlag életét élik. Ez igaz is lenne, ha a hatalmas iskola körül nem jelentkezne a szinte mindig jelen lévő sűrű köd, amelyben az ember elveszti időrézéket, és ami csak a fénytől ijed meg, ráadásul ott van még Tank, a suli macskája is, ami mintha vadászna a fiatalkora..
Amy, a dobos
Amit kiemelnék, hogy tetszett a könyv nyelvezete. Egyrészt sokszor olyan hétköznapi fordulatokkal találkoztam, amitől az ember elhitte, hogy mindez valóságos, és hihető, és valahogy jobban bele tudta magát élni, szinte jelen volt a történetben, máskor viszont egy jól megfogalmazott hasonlat nagyot tudott lendíteni rajta. A párbeszédeknél viszont néhol gondban voltam, hiszen ez a "mindenki szert mindenkit" dolog véleményem szerint nem igazán jellemző a tinikre. Annak nagyon örültem, hogy Aranth képes volt egy teljesen új természetfeletti világot létrehozni, és érthetően megmagyarázni, még ha egyenlőre csak kezdetlegesen. Mert őszintén szólva nekem már egy időre elegem van a vámpírokból...  Ami nem volt szokványos, hogy az író elég sokszor zárójelben jegyezte meg a gondolatait, magyarázatait, olyankor is, amikor szerintem elég lett volna simán csak bejezni a gondolatmenetét. (Jó-jó tudom ezzel a fordulattal én is elég sokat élek)... Amit még furcsálltam, hogy a fiatalok viszonylag sok alkoholt engedtek meg maguknak a történet során, ráadásul sokszor szülői engedéllyel. Ez azért kicsit sok volt nekem, hiszen mégis csak 15 évesekről volt szó.
Nos, aki jól figyelt, az észrevehette, hogy kihagytam valamit, amiről szinte sosem feledkezem meg... és ez nem más mint a szerelmi szál. Őszintén szólva már majdnem el is felejtettem írni róla, és ez nem azért van, mert nincs, hanem mert nem ez volt a lényeg a könyvben. A fülszöveg egyébként nem is ígér ilyesmit, csak én már valahogy hozzá voltam szokva, hogy mindig jelen van. Szóval, azt figyelme véve, hogy 15 évesekről van szó, nyilván nem is várható el olyan "nagy dolog". Hiszen ilyenkor a lányok még inkább drámáznak, a fiúk pedig.. hát fiús dolgokat csinálnak, vagy jelen esetben mindkét nem a zenéléssel van elfoglalva. De azért egy halvány szikra itt is megjelenik egy szerelmi khm.. sokszög keretében. Igazság szerint abba most nem mennék bele, hogy ki-kibe, de az biztos, hogy a történet ezen része még a jövő zenéje. (Főleg, hogy megismerhetjük a titokzatos Athraelt is Amy múltjából, akit remélem még viszontláthatunk (nahát már megint zárójelezlek))



Összegezvén azt mondanám, hogy szerintem ez a könyv egy méltó kezdése volt egy trilógiának, hiszen viszonylag sok információt tudtunk meg, ami felkelthette az érdeklődésünket -tehát nem volt unalmas, de rengeteg nyitott kérdés is maradt, ami miatt el akarjuk majd olvasni a következő részt. A könyvet ajánlanám azoknak, akik szeretik a fantasyt kevés szerelmi szállal, nyitottak az újra, egy új világra. Főként ha ez az új még jónak is látszik. 

Értékelés: 5/3.5

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése