A tizenhárom éves fiú-lány ikerpár, Noah és Jude hihetetlenül közel állnak egymáshoz. Különleges burkot húznak maguk köré színekből és szavakból, ahová nem engednek be semmit és senkit. Egy nap azonban a burok felhasad, és a családi tragédia úgy kipörgeti az ikreket megszokott világukból, akár egy tornádó.
Három esztendő múltán jóformán szóba sem állnak egymással. Az érzékeny lelkű Noah szerelmes barátságba keveredik a szomszéd sráccal, Jude pedig mesteréül választ egy goromba férfit, akinek több köze van a lány családjának széthullásához, mint hinné…
Az ikrek nem veszik észre, hogy mindketten csak a történet egyik felét ismerik, és vissza kéne találniuk egymáshoz, hogy esélyük nyíljon világuk újjáformálására.
Jandy Nelson világsikerű regénye döbbenetes művészi erővel szőtt mese, ami beszivárog a csontjainkba, akár a tűz melege egy didergető napon.
Jandy Nelson már az első könyvével (Az ég a földig ér) sem okozott csalódást, így nálam nem volt kérdés, hogy a Neked adom a napom-at elolvassam. A könyvről szóló értékelések is pozitívak voltak, szóval nagy lelkesedéssel kezdtem neki a könyvnek. És habár kicsit döcögősen indult a viszonyom a történettel, miután már fel tudtam venni a lépést a nem mindennapi szereplőkkel (és ez nem csak az ikrekre igaz), már teljesen le voltam nyűgözve.
Azt tudni érdemes a könyvről, hogy két szemszögből - természetesen az ikrekéből - íródott. Noah 14. évében, Jude pedig 16. évében meséli el a történet, persze a két szál előbb-utóbb összefonódik. Kicsit furcsa volt nekem először ez a váltott szemszög, hiszen nem elég, hogy külön-külön, de ráadásul más időben beszélik el, de aztán ahogy haladtam előre, ráeszméltem, hogy pont ez adott a végén értelmet az egésznek, és sokkal izgalmasabbá tette a sztorit. Először a 14 éves Noah érzéseit ismerjük meg, aki - ahogy utaltam is rá - nagyon különc volt, és őszintén nehezen tudtam azonosulni a furcsa, művészi lelkével, és annak kinyilatkoztatásával, legalábbis az elején. Aztán persze nagyon megszerettem, pont a különcsége, a meg nem értettsége miatt. Aztán pedig következett Jude, 16 évesen, a tragédia után, miután már minden elromlott: az ikrek kapcsolata, a családjuk élete. És immáron Jude lett a különcség legnagyobb megtestesítője, az egykori népszerű lányból egy magányos, furcsa, alkotni képtelen művész maradt. Művész bizony, mert mindkettőjükben megvan a tehetség az alkotás, a művészet iránt, csakhogy teljesen másképpen élik meg, másképpen állak hozzá.
Amikor elolvastam a fülszöveget, úgy gondoltam, hogy egy klisészerű ikerpár életét ismerem majd meg, akik fél szavakból megértik egymást, mindent megosztanak egymással, és minden más hasonló, amit az ikrekről hallani szokás. Pedig ez egyáltalán nem így volt, már 14 évesen sem, már a baleset előtt sem. Persze megvolt a maguk kis furcsa világa, az ég, a fák, a nap, a tenger és virágok felosztásosával, de már ekkor beszivárgott a kapcsolatukba a féltékenység, az irigység. Hiszen két gyerekről van szó, akik ráadásul művészek is, és nem vágynak semmi másra, csak arra, hogy az anyjuk elismerje, megdicsérje munkájukat... Természetes, ha kialakul egy egészséges versengés, ami sajnos azonban náluk sokszor túl nagy mértékeket öltött. A lényeg, hogy Jude és Noah végig úgy viselkedtek, ahogy az a testvérektől elvárható, sok veszekedés, irigység, versengés a szülők figyelméért, de végső soron bármit megtennének egymásért, és szeretik egymást. Sajnos azonban a sok féltérértés és bezárkózás miatt sokáig nem sikerült kijönniük egymással. Azaz nagyon reális volt a kapcsolatuk egymással, és ez az egyik dolog, ami megfogott a könyvben.
Tetszett, hogy mindketten voltak meg nem értett, furcsa lények, akik nem tudtak beilleszkedni a ,,normális" társadalomba, de voltak népszerűek is, akikkel mindenki barátkozni akar. Egyfajta szerepcsere ment végbe a 2 év alatt közöttük. Mégis egyikőjük sem volt boldog, egyik szerepben sem, mert egyszerűen így nem tudták kifejezni magukat, nem tudtak alkotni, nem tudtak azok lenni, akik: művészek, testvérek, boldogok.
Az egész könyvet átjárja a szomorúság, a mélabús gondolatok, még akkor is, ha többször sikerült mosolyt kicsalnia belőlem Nelsonnak a nagyi bibliájával (,,A nem kívánt figyelem elterelése végett áztass ecetbe egy tükröt!") a papagájjal, vagy az ikrek furcsaságaival. Persze sokat segítettek a mellékszereplők (igen, a szerelem csak mellékszereplő volt e könyvben/szerintem!/). Noah-nak nehezebb dolga volt, hiszen már fiatalon szembe kellett néznie másságával azzal, hogy az emberek nem fogadják őt el. Brian, aki segített neki legyőzni démonait, nem adhatta meg azt, amire igazán vágyott, amire igazán szüksége volt, hiszen túl sok volt a kockázat, az elvárások. Aztán persze ott volt Oscar, aki talán még többet szenvedett, mint Jude, és talán a ,,közös sors" nyitotta meg a lány szívét felé és világ felé is. Nem szeretnék megfeledkezni Guillermoról sem, aki Jude mentora, és akinek nagyon nagy szerepe van az egész történetben, de elég nehéz róla úgy beszélni, hogy ne áruljam el magam, legyen elég annyi, hogy ő is beleillik megtört szívek klubjába.
,,...minden felnőtt, ha velem beszél, mintha megpecsételődött volna a sorsom, ejtőernyő nélkül löktek volna ki a repülőgépből, elvégre az anyák tényleg ejtőernyők."
Összességében azt mondom, hogy Nelson ismét nagyot alkotott, a történet, az elbeszélés módja, de főként a szereplők briliánsak voltak, olyanok, akik mély nyomot hagynak az emberben. Egyetlen problémám volt csak: amiatt, hogy Noah szemszögéből csak 14 évesen olvasunk, a végén kicsit összecsapottnak éreztem a Brian-szálat. Örültem volna akár egy oldal Noah (16) szemszögnek, mert úgy gondolom, hogy ő és Brian túl sok mindenen ment keresztül, hogy csak Jude 2 mondatba összefoglalja, hogy mi lett a sorsuk. Ezért egy picikét haragszom, de hát ahogy említettem is, a szerelem a könyvben csak mellékszereplő az ikrek elképesztő színekkel teli világa mellett.
Értékelés:5/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése